Valahogy úgy alakult, hogy az elmúlt hónapban bármerre jártam, mindenhol szóba keveredett a munkahelyi megbecsülés.
Mindenki azt fejezte ki, hogy több, ilyen vagy olyan jellegű megbecsülésre vágyik valakitől, általában a vezetőjétől, de sokszor egy olyan munkatárstól, aki valamiért neki személy szerint fontos.
Keresgéltem a neten, a megbecsülés definícióit ízlelgetve és a következőt találtam:
“Megbecsülés iránti szükséglet
A megbecsülés-iránti szükséglet két típusát különíthetjük el. Az első az önmegbecsülés, mely a feladatok teljesítéséből illetve a kompetencia érzésből fakad.
A második típusa a környezet részérol nyújtott figyelemre illetve elismerésre vonatkozik. A megbecsülés és önértékelés szükséglete (az egészséges személyiségműködéshez fontos, hogy értékesnek élhessük meg magunkat, szükség van a környezet elismerésére, valamint arra, hogy magunk számára is bizonyítsuk erőfeszítéseink segítségével, hogy rátermettek és ügyesek vagyunk)”
Ez nem egy bonyolult dolog. Az a csodálatos benne, hogy mindannyiunkban megvan a képesség, hogy elimerjük a másikban, ha az valamiben ügyes, jól teljesít, vagy bármit, amit értékelünk benne.
Nagyon kicsi energiabefektetést igényel, hogy odafigyeljünk a másikra és olyan módon jelezzünk vissza, hogy hozzájáruljunk a megbecsültség érzéséhez.
Mennyi a kicsi? Egy jó szó, egy mondat elég is lehet. Ha kimondod.
Ilyen módon is tehetünk azért, hogy olyan családi, vagy munkahelyi környezetet teremtsünk magunknak, amiben jó lenni.
Gondoljátok végig, hogy kik azok, akiknek szívesen adnál egy kis elismerést a következő napokban?!
Aztán tegyétek is meg.
Biztos hallottátok, hogy az emberi kapcsolataink minősége, nagyban meghatározza a saját boldogságunkat.
Ugye megéri?
