A napokban egy rendezvényen hosszabb időt szenteltünk a munka és a magánélet közötti egyensúly örökzöld témájának. 

Ha az egyensúly jelentősen felborul a munka irányába, akkor a nem is olyan sok idő kell, hogy megtapasztaljuk az összes lelki, fizikai, kapcsolati szintű negatív hatását. Erről rengeteg a cikk és szakirodalom érhető el.  Nem ragozom. A cél mindig az, hogy elkerüljük a kiégést. 

Valamelyik nap a nagyobik kisfiam elégedetlenül jött haza az iskolából, mert egy hibát vétett a felmérőben, rosszul írt egy “A” betűt. A dícséretünk sem sokat ért, nagyon bosszantotta, hogy nem lett tökéletes a dolgozat. Persze magunkra ismertünk a feleségemmel.

Sok hozzá hasonlót ismerek, akiben erős a vágy, hogy mindig tökéleteset alkosson. A munka világában aztán, ha olyan munkája lesz, ahol a felelősség érzete hasonló szinten találkozik a maximalizmusával, könnyen saját maga lesz az aki felborítja az egyensúlyt.

Ezért nagyon fontosnak gondolom, hogy tanítsunk, olyan önkontrolokat, amik segítenek az intő jelek megérkeztekor, változtatni a magára vállalt munka terhelés mennyiségén és minőségén.

Lehetnek különböző védelmi stratégiáink, amit fontos, hogy alkalmazzunk és ha másokon látjuk a túlterhelődés jeleit, akkor osszuk meg. Teremtsünk olyan környezetet, amire az egymásra való figyelem jellemző.

Egy közös reggeli, vagy ebéd, amit elkezdesz módszeressé tenni már segíthet a kiszakadásban, hiszen a sokszor saját választásból, már az étkezési szokások is áldozatul esnek a felborult egyensúlynak. A saját kihívásaink és megküzdési stratégiánk megosztása inspirálhatja a másikat a változtatásra. Végülis ez a lényeg, hogy saját maga akarjon változtatni a saját működésén.

A sport és a közösségi élmények is nagy lökést adnak a lelkünknek és sokszor a pszichikai kondíciónk is javul a fizikai mellett.

Teremtsünk olyan környezetet, amiben az együttdolgozás örömteli mindennapokkal tesz gazdagabbá minket. Persze az sem baj, ha a maximalisták megtanulják értékelni az “elég jót” is.