“Mi vagyunk a zsoldosok,

kezünk sose dolgozott,

kardot lándzsát hordozott,

ruhánk mégse foltozott!

Sziklakőből az ágyunk,

puha ágyra nem vágyunk!

Senki fiát nem szánjuk,

ha meglátjuk, levágjuk!

Csiszi-csiszi köszörű.

ez az élet gyönyörű

Hova lépünk nem nő fű,

kardunk borotvaélűűűűű!

Mi vagyunk a zsoldosok,

kezünk sose dolgozott,

kardot lándzsát hordozott,

ruhánk mégse foltozott!”

Vajon zsoldosok vagyunk a munkahelyünkön?  Az én szubjektív értelmezésemben, nem vagyunk zsoldosok, egészen addig amíg van bennünk érdeklődés, szenvedély. Amíg érdekel, hogy amit csinálunk az milyen minőséget képvisel, amíg van valamilyen cél amiért együtt tudunk küzdeni másokkal. Amíg az emberségnek is helye van. Addig nem vagyunk zsoldosok. 

Néha egészen elképesztő helyzetekben, derül ki valakiről, hogy már elvesztette a belső motivációját, hogy már csak az anyagiak mozgatják. Sőt azon mindig megdöbbenek, amikor úgy tűnik van olyan, akiben ez a szenvedély talán nem is létezett. 

A napokban halottam egy történetet egy vezetőről, aki nagyon magasra jutott karrierjében. Egy beszélgetésben kifejtette, hogy őt már csak a zseton mozgatja. 

Ó mamma mia, ó donna Klara (Pampalini) annyira szeretném, hogy velem ilyen soha ne forduljon elő. Érdekes, hogy többen ismerjük emberünket és valahogy mindannyiunk arról a benyomásról számolt be, hogy valami nem oké ezzel az emberrel. 

Közben annyi munkatársat ismerek a jelenlegi és volt munkahelyeimről, baráti körből, a legkülönbözőbb szakmából, újságírótól a cukrászig, művésztől a mesteremberig, beosztottól a vezetőig, akik különös szenvedéllyel végzik a dolgukat. 

Nagyon tudom szeretni és tisztelni a szenvedélyt az életben. Energizáló látni, ha valaki lelkesen teszi, azt amiben hisz, ami mozgatja. 

Neked mi az a munkádban, amitől fellángol a tűz és beindul a belső motor? 

Mik azok a feladatok, amit igazán nagy lelkesedéssel végzel? Kik azok az emberek akik inspirálnak?